A II. világháború után a két kezükkel építették újjá ezt az országot a gyerekeiknek, unokáiknak. Ők igaz keresztények voltak. Nem azért jártak templomba, hogy a szomszéd lássa őket imádkozni, mert ez manapság sikk, hanem azért, mert megnyugvást, hitet merítettek a mindennapi kemény munka után a folytatáshoz, az álmaik megvalósításához. Mert akkor még istent és a hívőket szolgálva hitet adtak a papok, nem úgy mint a mostani álszent kufárok, akik önnön hasznukat helyezik mindenek fölé meggyalázva a biblia tanításait. 

Őseink földjét - melynek szabadságáért oly sokan, oly sokszor az életüket adták - ismét rabul ejtette a haszonlesők kapzsiságának és hatalomvágyának ármánya, melyhez az egyházi papok többsége becstelen módon segédkezet nyújt. Őseink és legnagyobb költőink a történelem lapjain keresztül már sokszor meghúzták a vészharangot. E harangok most is konganak, de szeretett hazánk polgárai süketen és vakon sétálnak a végzetük felé. Tétlenül szemlélik, ahogy a hazug, kufár hatalom nevében szétlopják javainkat, tönkre teszik közoktatásunkat, kórházainkat, megyalázva ezzel hazánk vértanúinak, a magyar szabadságért vérüket adó hősöknek emlékét, hagyatékát. Tétlenül szemlélik, hogy gyermekeik, unokáik idegenben keresnek új hazát maguknak, olyat, ahol nem a mindennapi túlélés jelenti a legfőbb célt, hanem a boldog, nyugodt élet és a létbiztonság jövőképe. 

Az ő látásukat nem homályosítják el sem üres ígéretek, sem ellenségképek, ők tudják, értik, látják szülőföldjük szenvedését és nem hajlandók birka módon besétálni a vágóhídra, nem hajlandók szüleik, nagyszüleik vakhitű ostobasága, vagy épp gyávasága miatt a szabadságból a szolgasorba kerülni. Őseink hangját, intelmeit meghallva ők is megkongatták a vészharangot, lázadtak, tüntettek az elnyomás és hazánk kifosztása ellen, ám látva a többség tétlenségét egyre nagyobb számban menekülnek új hazába. 

Fájdalommal, könnyes szemmel, de mentek, mert szabadnak születtek és nem akarnak szolgasorban élni, nem akarják korgó gyomorral nézni ahogy hazájuk végleg az ügyeskedő és lelketlen kufárok martalékává válik. Ők már megtettek minden tőlük telhetőt a szabad gondolkodásért, az elnyomó rendszer lebontásáért egy szebb, jobb Magyarországért. De a többség egyedül hagyta őket. Sőt a haza helyett a korrupt hatalmat szolgáló rendőrség soraiban szolgáló apák, anyák gázsprével, gumibottal verték ki belőlük a maradék reményt is, hogy szülőföldjükön képzeljék el a jövőjüket, hát minek maradnának?

Hogy visszatérnek-e valaha azon múlik, hogy a társadalom képes-e elkergetni a kufárokat, vagy birkaként rettegve a farkastól tovább menetel a vágóhíd felé.